Nemrég tanúja voltam, ahogy egy mesepszichológus okfejtése alatt komolyan egymásnak ugrottak a kommentelők. Kíméletlenül ment a szaranyázás, a "kinek van erre ideje, energiája?", meg a "nekem se meséltek, mégis rendes ember lett belőlem", no és az "utálom a saját hangom, inkább beteszek egy hangoskönyvet" sem maradhatott ki.

Nézzétek, én nem vagyok mesepszichológus. Senkit sem fogok azzal nyomasztani, hogy "ha ma nem olvasol neki, akkor lehet, hogy holnap már nem is kéri". Csak egy anya vagyok, anyuka, nagyon sokszor anyaaaaaaaaaa!, kinek mi. Aki mániákusan szeret olvasni a gyerekeinek. Alkati adottság, tudom. Neked a tökéletes BMI, neki a varázslatos énekhang, nekem meg a betűbetegség.

De eszemben sincs kigyógyulni belőle. Miért is?

1. Mert szerelmes vagyok a saját hangomba. Imádom hallgatni és hallatni. Ebből következik, hogy alapjáraton sokat beszélek. A felolvasásban az a legszebb, hogy senki nem szól bele (azaz dehogynem, de ritkábban, mintha csak úgy magamról magamtól beszélnék).

2. Mert olvasás közben az összes meg nem élt (szinkron)színészi vágyamat kiélhetem. Félórán belül lehetek Nusi néni, a terebélyes operaénekesnő, Tulipán, a dörmögő hangú medve, Seprű, a recsegő orgánumú házmester és Cili, a selypítő ovis kislány. (És hol van ez még Pogány Judittól, akinek nemrég 103 különböző hangon kellett megszólalnia egy mesejátékban!)

3. Ja, hallottátok? A tévés távgyógyítókat hamarosan betiltják, próbáljátok hát ki a közös olvasás jótékony hatását! Mert lehetek én akármilyen fáradt, ideges, beteg, netán idegbeteg, zaklatott, küzdjek bárminemű fájdalommal: a közös olvasás alkalmával olyan nyugalom száll meg, mintha végighallgattam volna Domján László összes műveit. Testen kívüli élmény ez igazából. Kiröppenünk egy párhuzamos univerzumba, csak én vagyok, a gyerek, meg a történet. Gravitáció egy szál se.

4. Szerencsés vagyok. A fiaim kifejezetten közlékenyek, nálunk még nem volt olyan, hogy a "Mi volt az oviban?"-ra azt válaszolták volna, hogy "Semmi!" (nincs olyan szerencsém). De az igazán rázós témákhoz kell a közös ellazulás. Meg az a pillanatnyi csönd, amíg anya újratölt lapoz. Nálunk olyankor derülnek ki az igazán fontos dolgok (ami nem az, hogy mi volt az ebéd, és nem is az, hogy voltak-e kint az udvaron).

5. Mert a könyveinket ellophatják, de a közös élményt senki nem veheti el tőlünk. Rajonghatunk közösen a kedvenc mesehősünkért (Rumini vs. Galléros Fecó, ez még nem dőlt el), felemlegethetjük Szkander Bob beszólásait, lehetnek közös kis titkaink és rejtélyeink (de hová tűnt Zuzmó Alex??), és hosszan találgathatjuk együtt, ki szabadítja ki Sajtos Rozit.

Állj! Itt még nem lehet vége! Én hetet ígértem! Ja, csak azért, mert a hetes az olyan mesebeli szám. Jól illik a gyerekkönyveshez! Pedig igazából nincs több ötletem. Kiizzadhatnék még kettőt, de higgyétek el, nem járnátok jól, ha idemásolnék valamit a Coelho-generátorból.

Inkább írjátok meg ti, kommentben!