Harcos Bálint: Petya és Tulipán

Illusztrálta: Bognár Éva Katinka

Olvasta: Anya, Tóbi, és Flóri is egy kicsit

"Ez teljesen új, ez még biztosan nincs meg!" - ezekkel a szavakkal nyújtotta át a barátnőm a fiam karácsonyi ajándékát. Ismerve a könyvvásárlási hajlandóságomat, azért lehetett benne némi kétely. Nos, bevallom becsületesen, gyerekkönyvmánia ide, olvasásőrület oda, korábban még az íróról sem hallottam, nemhogy a könyvéről.

Pedig Harcos Bálintnak (vajon ez az igazi neve?) nem ez az első könyve, de nem is a második. Csak annyit mondok, hogy Szofi, meg A csupaszín oroszlán. Látjátok, nekem is van még hová fejlődnöm. És ami még fontosabb: van még mit vásárolnom!

Előrebocsátom, hogy a Petya és Tulipánt közvetlenül a Négyszögletű Kerekerdő után kezdtük olvasni (hogy Lázár Ervin alapműve mennyire gyerekeknek való vagy nem való, arról majd máskor).  Egyszerűen nem tudtam nem észrevenni néhány hasonlóságot a két mese között. Ebben is rengeteg szereplő bonyolítja a cselekményt, meg abban is. A számtalan karakter pedig számos beszélgetést folytat, így a párbeszédek hossza szinte végtelen.

Hasonlóság még a szereplők feltűnően körmönfont neve (Hergenszőrif vs. Ló Szerafin, Iblekra és Hopplekra vs. Mikkamakka és Vacskamati), amelyekbe a (fel)olvasó nyelve a legnagyobb igyekezet ellenére is csak belebotlik. 

Lehetne még keresni az egyezéseket, de felesleges. Hiszen nincs azzal semmi baj, ha klasszikus írók hozzávalóiból válogatnak a maiak. Az még kevés lenne ahhoz, hogy működjön a regény. A Petya és Tulipán viszont működik. A sok párbeszéd megadja a történet ritmusát, nem megakasztja, hanem viszi előre a cselekményt. A különleges nevek pedig teljesen egyedi hangulatot teremtenek, belépőt nyerünk a főszereplő kisfiú fantáziájába. Hiszen csakis erről lehet szó: Petya játékállatai (a kicsik!) megelevenednek és megmentenek egy rakás igazi állatot (köztük egy egészen ritka szárazföldi bálnát!).

Vagy létezne, hogy hajlandó az együttműködésre egy alakját folyton változtató flamingó, egy bármikor aludni képes jaguár, egy cirkuszi mutatványokban jártas cincér és egy mókus...aki mit is tud? Ja, mindent, és azt mindenkinél jobban! A mese szerint létezne! A mese szerint, amelyben a házmester sokkal félelmetesebb, mint a boszorkányok, a hóbortos őznél tett látogatás pedig kicsit olyan, mintha Alízzal együtt  toppantunk volna be a bolond uzsonnára.

Aki ismer, tudja, hogy végtelen sokat tudok írni arról, amiért lelkesedem, szóval...jöjjenek most a tények!

Melyik fiamnak olvastam?

A hat és fél évesnek, de volt, hogy a négy éves is odakuporodott, és tetszett neki!

Mit csinált a fiam olvasás közben?

Hol a takaró sarkát rágta az izgalomtól, hol meg a párnát rugdosta a röhögéstől!

Hány este alatt végeztünk a könyvvel?

Három (de én szeretek egyszerre sokat olvasni).

Kinek ajánlom?

Mindenkinek, aki szereti a jó humorú, izgalmas történeteket, és a meglepetéseket!

Kinek nem ajánlom?

Aki nem szereti a végtelen párbeszédeket, és aki szerint nem vicces, ha egy kifejlett medvét beöltöztetnek vízimadárnak!

Mit szerettem benne?

A különlegesen ötletes neveket (a Sundabunda Cirkusz vezetője Sanda Bandi!), és az elvarázsolt hangulatot.

Mit nem szerettem benne?

Alig tudunk meg valamit Petyáról, pedig ő a főszereplő, picit hiányoltam a bemutatását.

Szerintem lesz folytatás?

Valami azt súgja, hogy a kicsik kalandjai még nem értek véget! Remélem legalábbis!