Sokkal több, mint gondolnátok. Ja, direkt nem írtam, hogy könyvajánló, egy legendát nem lehet csak úgy ajánlgatni. Amúgy sincs rászorulva. Kritikát sem írhatok, én ezen a sorozaton még nem találtam fogást. Nagyon megfogott. És nem eresztett. De hogy jön ide a szex? Nem úgy volt, hogy ez egy gyerekkönyv? Dehogynem. Csak nekem mindenről az jut eszembe. Figyeljétek!

Az előjáték előjátéka

Hallottam róla, sokat. De akkor még túl fiatalok voltunk hozzá. Egyre több ember mesélt róla. Állítólag nagyon jó. Időnként belefutottam néhány képbe, leírásba. Én mondjuk alapból mindent utálok, amit ennyire agyonhájpolnak. A Harry Potter-t is undorodva löktem el magamtól, amikor mondta apukám, hogy Európában most minden gyerek ezt olvassa. (Kevéssel rá már magam is varázsló ruhában ácsorogtam egy könyvesbolt előtt éjfélkor, de ez most mellékes.) Aztán egyre többen lettek a környezetünkben, akik már próbálták. Kezdett nagyon cikivé válni, hogy mi még nem. Dehát az nagyon jó! Mire vársz? Add át magad az élménynek!

Az előjáték

Bőven benne voltunk már a korban, amikor azt mondtam: igen! Ez a kis plusz nekünk is jár! A Rumini ekkor már jócskán túl volt a hetedik köteten, meg egy minden elképzelést felülmúlóan sikeres színpadi feldolgozáson. Sőt, a játszótér is megépült. Az már csak hab a tortán, hogy a Pagonyban a vonatos asztalt kizárólag Egérország térképén átsétálva lehet megközelíteni. Én végül az Árkádban, a nagy Libriben gyengültem el. Durva az a tömegpszichózis, amit ott a hatalmas mennyiségű gyerekkönyv gyakorol rám. Kétségbeesettem kapkodtam ide-oda, a legjobbat akartam. Pár nap múlva költöztünk ki Németországba, muszáj volt még hódolnom picit az édes ékes anyanyelvnek.

Vastag is, fényes is, ez jó lesz! Kezdetben csak simogattam, tapogattam, annyira bírom ezt a különleges borítófelületet. Először 1997-ben láttam ilyet, tesóm küldött egy könyvet New York-ból, akkor vadiújnak számított ez a kötéstechnika. Ma már majdhogynem elcsépelt, de még mindig rabul ejt. Olyan, mint a frissen elkészült puzzle: muszáj végigsimítanom rajta.

Nem beleolvasni, én azt szeretem, ha az első betűtől az utolsóig közös az élmény. Nem, az izgalmas részeket sem olvasom el előre, nem élek vissza a helyzeti előnyömmel. Imádok közösen meglepődni és rácsodálkozni a fiammal az eseményekre. Múltkor írták valahol, hogy Ruminit csak az igazán elszánt szülők olvasnak a gyerekeiknek. Merthogy ez egy apróbetűs kalandregény. Tudom, hogy bőven az átlag felett van a felolvasási hajlandóságom. De hadd jegyezzem meg: soha semmi ilyen közös élményt nem nyújtott nekünk. Pedig nálunk dübörög az élményalapú nevelés.

Innen üzenem tehát: KÖSZÖNÖM!

Az aktus

Gyűlölöm ezt a szót. Dehát milyen kifejező! Amikor beindul a cselekmény! Az első kötet első fejezetét mindjárt imádtam. Ahogy felkelti az érdeklődésünket és csepegteti az információkat. És tényleg, csak az utolsó sor utolsó szava rántja le a leplet. Nagyon bravúros! Bevallom, először nem is igazán bírtuk az izgalmakat. Fülünket befogva bújtunk a takaró alá, még a villanyt is leoltottuk. A harmadik fejezet után vagy jó fél évre jegeltük is a témát. Csak meg kellett rá érni. Aztán kezdtük elölről, legelölről. És akkor átszakadt a gát. Ha csak tehettük, ezzel foglalatoskodtunk. Ha pedig nem tehettük, hát erről beszéltünk és tuti, hogy erre gondoltunk állandóan. Álmodtunk is róla nem egyszer. 

Őrülten ambivalens dolog ez.

Azt kívánod, hogy nagyon, de nagyon sokáig tartson, nyújtanád a végtelenségig, ugyanakkor majd megőrülsz, annyira várod már a végét.

Én egy rohadék vagyok, szoktam késleltetni. A legizgalmasabb résznél megállok és megkérdezem: na, szerinted most mi fog történni? De van, hogy csak simán behunyom a szemem és azt kiabálom, hogy én ezt nem bírom, nem bírom!

A vége mindig katarzis, beteljesülés és elomló boldogság. Sírunk, nevetünk, szorongatjuk egymás kezet. Amikor a harmadik kötetben összeölelkezik Rumini es Galléros Fecó a tengerparton. Olyan felemelő pillanat nincs még egy!

Utójáték

Amikor nem hiszed el, hogy vége. Ülsz bávatagon, szemedben könnyek. Akkor jön az, hogy újraolvassuk a kedvenc részeinket. (A második kötetben ez az, amikor Rumini megtalálja Rianástorky Jégcsap Hubert uraságot a barlangban. Az abszolút csúcspont! Még nem tudtunk vele betelni.) És elkezdjük számolgatni, hány nap múlva megyünk haza, hogy megvegyük a következő kötetet. Egyszerre mindig csak egyet veszünk. A köztes időt idézgetéssel töltjük ki. (Ilyen szempontból elvetemültebbek vagyunk, mint egy teljes Bud Spencer - Terence Hill fan club, csak mi sör és virsli helyett gesztenyés palacsintát eszünk közben.) Mindösszesen kettő rész hiányzik már csak a könyvespolcunkról, ez aggaszt is, de nagyon. Takarékoskodunk tehát. Beosztón élünk. Egy este csak három fejezetet olvasunk, akármilyen nehezünkre esik is abbahagyni. ( Kivéve, amikor négyet, mert anya önuralma felmondta a szolgálatot.)  Lassan haladunk, akármennyire is felgyorsult már a szívverésünk. Csínján kell bánni az élvezetekkel. Úgy tovább tart!

P.S.: Azt mondja Berg Judit, nem lesz kilencedik kötet. El akarja engedni Rumini kezét. Na ebből lesz még egy nagyon komoly fan fiction kihívás! Szkander Bob spin off tuti!

A bejegyzésben szereplő képet a minimatine.hu-n találtam.